Nagy port kavart a szeméttározó ügye a faluban és annak határain túl is. A probléma nem újkeletű, a minap például a hivatalos portálon találtam egy régebbecske odakerült kérdést, amire három év alatt sem sikerült válaszolni. Úgy tűnik, nemhivatalos hírzárlat van, itt is, magasabb szinteken is. A szeméttároló kiszemelt helyszínét nagyon jól ismerem, gyerekkorom egyik kedvenc barangolási tere, kedvelt helyszíne volt. Ma is érzem az ott leszedett eper ízét, a források hűs vizének érintését, az ott szedett hecserliből főzött tea illatát. Ráadásul valamikor nagyapámnak is voltak földjei a határ azon részén, talán pont ottahová a tározó kerül majd. Mindenesetre a családi legendárium tele van ide kapcsolódó emlékekkel, történetekkel.

A martonkai iskolához sok személyes emlék is köt, ismertem az utolsó két tanítónőt és családjukat (az egyik a közeli Várhegyról, a másik a felső-háromszéki Angyalosról származott), többször is alkalmam volt ott vendégeskedni az iskola épületében lévő tanítói lakásban. Az iskola fennálásának utolsó kilenc évében apám tanított az iskolában. Sajnálom, hogy, amint láttam, mára már az iskolaépület sem áll.

A riportban elhangzottakkal ennek ellenére sem tudok teljesen azonosulni, de azért sok minden van itt kimondva, amin el kellene gondolkodni, meg kellene vitatni, mérlegelni, megoldásokat találni. És ma, a huszonegyedik század elején egy ilyen horderejű kérdést nem lehet az emberek meghallgatása nélkül eldönteni. Még akkor se, ha a végeredmény a közösség számára kedvező (lehet).

Fontos a természet védelme, fontos a környezet tisztasága, de ezzel együtt egy dolog biztos: hogy szemét van, szemét lesz (egyre több), ezt meg kell oldani, és mindenkinek, aki résztvesz ebben a szemét-ügyben, valahol igaza van.

De csak szerre.