Rengeteg, ma is élő emlék lelhető fel még mais az idős remeteiek körében. Hogy csak a közvetlen családomnél maradjak, nagyapám két világháború hadifogolytáborait járta meg, kétszer a "muszkák" foglya volt, egyszer meg "előzetesben" volt, a manapság oly keveset emlegetett földvári román internálóban. De két "néném" (nagynéném, ha valaki nem tudná) férje is megjárta a második világégés után a szovjet hadifogolytáborokat, és gyakran meséltek az ottani élményeikről. Legutóbb épp a katonabúcsúztatómkor  - na igen, az se tegnap volt. De most nem az ő emlékeiket szedtem csokorba, hanem nagyapám egyik kortársát, a vele egyazon évben született Bakos Balázsét (született 1895-ben), Gazda József: Emlékek Ázsiája (Terebess Kiadó, Budapest, 2003) könyve alapján.

Énnekem úgy ment, idehaza sem jobban. Megbecsültek. A kezem sem volt rest, dolgoztam nekik. Odakerültem a gazdához, mondtam, hogy a rossz kerekek el voltak rakva. Egyiknek elromlott a tengelye, a másiknak más baja volt. Mondom: hát ezt miért nem teszitek rendbe, hogy legyen jó? Ki dolgozik vele? No, hadd el, én dolgozom! Mikor nem kellett dolgoznunk egyikkel, nem kellett az, mentem oda, fogtam megint neki, majd a másikkal is foglalkoztam.

Hát az oroszok? Egyik mint a kenyér, jóságos, másik mint a bot. Amelyik olyan magányos ember, orosz, az bot, a másik jó, meglátja az embert, jónak látja... Lehet, hogy a botból több volna, csak nem mutatkoztak nekünk. Mert jó voltam én, csináltam nekik szekeret, megcsináltam, összeállítottam a rég elromlott szekeret, öleltek, csókoltak... A gazda, amelyik olyan volt, azt szerette. Ha látta, jól dolgozik.

A csehek, azok ha megismerték, hogy magyar vagy, fogtak le, s tettek börtönbe. Azok a kozákok mellett állottak, s tették be a magyart a börtönbe. Ki nem állhatták.

Gondoltuk, mi lesz a vége ennek a mulatságnak? Nem lesz vége? Aztán gyűlést hívtunk, akkor jelentették, hogy hát mi van. Hát mi van, nem vagytok jól? Nem otthon vagyunk! Na, akkor össze kell gyűlni, küldjünk be embert. Három embert küldjetek be, be kell küldeni a városba. Hát legyen! Hármat kiválasztottunk, két hétig odavoltak, s visszajöttek. Jártunk, azt mondják. Hát volt-e valami előnyötök? Azt mondták, elvisznek hamarosan. Eltelik az az idő, megint kézbevesszük. Azt mondtátok ti, hogy mentek. S mit hoztatok? Semmit! Nem jártunk sehova! Na, ez szép! Azt mondja: Úgy sem ér semmit! Na, mondom, hát jól jártatok akkor. Megint gyűlésezünk, de most olyant választunk! Hogy menjenek oda, ahova kell. Aztán bementünk Szaratovba, oda bementünk, a közeli nagy városba. Sok katonaság van ott. Bementünk oda, aztán kezdtünk tanakodni, haza kell menni... De már senki se fogadott. A mi ügyünk a mi ügyünk maradt...

"Anyám" is sírt, mikor jöttem el... Az idősebb asszony. Volt ő s az ura, s a fiatal három gazda s a feleségeik, s a gyermekek mind egyhelyt laktak. Aztán mindegyik szeretett, s mikor jöttem el, sírtak mind. De már kellett jönni! Akarták, hogy házasodjam meg. Lett volna egy sógorasszony, de nem álltam be, mert mondtam, hogy jön egy baj, s akkor összekötnek, s ott kell maradjak. Nem lehet. Aztán eljöttem. Kívánkoztam haza. Még 19 éves voltam, hogyne kívánkoztam volna haza! Akkor még az élet cukor volt itthon, de aztán elromlott...