A bevonulás (1940 szeptember 10) történelmi háttere sem érdektelen. A közismert tények megvilágítására idemásolok pár mondatot Illésfalvi Péter „ÉDES ERDÉLY ITT VAGYUNK...” c. tanulmányából:

"1940. szeptember 5-én kora reggeltől pufogtak a katonaindulók és a honvédség eredetileg támadásra felkészült alakulatai a román fél által is kért, úgynevezett második bécsi döntés nyomán visszaítélt egykori magyar területekre megkezdték a bevonulást.[...]

Amikor a szörényvári (Turnu-Severin) tárgyalások augusztus 26-án zátonyra futottak, a politikai vezetés eltökélte magát a támadásra, tehát a honvédségnek egy magyar– román háború során kellett volna visszavenni az elveszített Erdélyt. A támadást 28-án hajnalra tűzték ki, de Németország közbelépése megakadályozta a szövetségi rendszerén belüli, számára nem kívánatos fegyveres konfliktust.8 Az augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában született döntés eredményeként Nagyváradon egy sebtében létrehozott, közösen működő magyar – román katonai törzs kidolgozta a szóban forgó területekre vonatkozóan a román csapatok ki-, s a magyar alakulatok bevonulását, melyet kilenc lépcsőben kellett megvalósítani. A visszakerült partiumi, észak-erdélyi, székelyföldi részekre a honvédségnek szeptember 5-én kellett megkezdeni a bevonulást egyszerre több menetvonalon, a román parancsnokságoknak pedig biztosítani az adott napra kijelölt megszállandó sáv katonai kiürítését.[...]

A Kormányzó hadparancsa:

„Honvédek!

A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét.

Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a keleti Kárpátok gerincéig!

Gödöllő, 1940. évi szeptember 3. napján

[...]A Honvéd Vezérkar főnöke szeptember 3-án meghatározta az Erdélyt megszálló csapatok részére követendő irányelveket, melyek szerint a legfontosabb jellemző a rend és a fegyelem kellett, hogy legyen. Megtiltották a mértéktelen italozást, dulakodást és az erkölcstelen tivornyákat, továbbá nagy mennyiségű, olcsó árukészletek felvásárlását, az azzal történő üzérkedést. Trianoni határjelek és sorompók önkényes eltávolítását katonai és civil egyének részére egyaránt a tilalmas dolgok köze sorolták. Az irat felhívta a figyelmet, hogy a műtárgyak, üzemek stb. őrzésére visszahagyott román katonákat meg kell óvni a lakosság bosszújától, s ezeket a katonákat az idegen államok fegyveres testületeit megillető bánásmódban kell részesíteni. A magyar és német nemzetiségű lakossággal a legnagyobb szeretettel kell bánni. A román ajkúakkal való bánásmód „minden esetben kimért és korrekt” legyen, s a „magyar katonához méltó emberiesség jellemezze”. Elrendelték, hogy előttük (sic!) az „oláh” szót ne használják, hanem helyette a „román”-t.

[...]A bevonulás mintegy kéthetes időtartama alatt három hadsereg több tízezer katonája vett részt a több mint 43 000 négyzetkilométeres terület birtokbavételében, ahol bőven ezer felett volt a visszacsatolt települések száma, ezért megállapíthatjuk, hogy arányait tekintve elenyésző volt a megtörtént fegyverhasználatok száma. A honvédség alakulatai fegyelmezetten, zömében kilengésektől és incidensektől mentesen érték el 1940. szeptember 13-án az új-régi országhatáron belül fekvő legkeletibb települést, Sósmezőt. "