Borbély András: Földének

Szerelmes földem te,
kapálatlan, tar gyep,
ebek harmincadja,
vad törpék, tündérek
festett pavilonja,
szemeink gödrébe
rejtett katakomba,
rőt tűznek hajléka,
s halántékseb rése,
agyam körül búgó-
csigák keringése.

Meztelen tagokkal,
hóba elhasaltan
szívemnek láza, mit
ködképekbe varrtam.
Szentjeid kőarcát
fűtetlen szobákban,
s falusi verandák
képén átformáltam.

Szülőföld te, fennkölt
bűnözőknek pártja;
szülőföld te, széllel
bélelt erős bástya;
szűkös tőzeg-földek
átkosává lettél.
Kinek lettem árva,
szolga? Hánynak testvér?

Fényesedtél gömbbé,
lettem, mint a kocka,
szavak mohikánja,
áldott gyümölcs rostja.
Hagynál meg magamnak!
Sorsokkal igézel –
múltadnál előbbre
juthat-e igém el?
Gömbvillám, földem te,
pirosodó alma,
vőfélyek tűrt gyásza,
párkák lakodalma.
Rezervátumodban
szép lesz kárvallásom,
iskolákon túl ha
jutna hitvallásom.

Szerelmes földem te,
tengerár mit nem nyalt,
hol a szív karátja
talmi fénnyel árnyalt.
Elhangolt harangszó
vagy te, hamis próza,
kopár gyarmat, földem,
homokba szánt rózsa.
Avagy guzsaly vagy te,
s vagyok én az orsó,
kisorsolt halálért
csipkéből koporsó?

Érted én bűnöknek
hidalgója lettem,
szóvá lett tetteim
érhetnéd ha tetten.
S rótt szavak ingatag
reménye, áriák,
redőnyök, árterek,
erek, artériák…
Szerelmes földem te,
népek pazarlója –
hasítsd fel oldalam,
világ poroszlója!