Borbély András: Napéjegyenlőség

Joan Fullerton Beyond the Arches
1.

Elindulnék, de mielőtt elérné
kezem a kilincset, visszafordulok,
hogy lehamuzzam a cigarettát:
nagyapám régi borotválkozó
tükre mellett vászonkötésű Rilke,
hosszú pengéjű, fanyeles szúrókés,
s üvegváza, benne kiszáradt virág.
Senki sem járt itt. Árnyékká vékonyult
a téli pernye, s a kihullott parázs
a cserépkályha előtti szőnyegen.
Az anyag magába szívta a tüzet,
nem fog már. A falak is meredten
tapogatják a porhanyósult szagot;
koszos függöny,fulladozó szobák.

2.

Ki kellene rakni a bútorokat
innen, tervrajzokat készíteni,
a kondenzcsíkot fehérre meszelni,
meg a vizet is bevezetni végre,
fürdőt építeni és gyerekszobát,
virágot tenni a kopott komódra,
újat ahelyett, ami már elhasznált;
most kellene elkezdeni itt élni,
nem soká elvirágzik a laboda.
Ha rágondolsz, sokkal többet vársz,
de valójában csak két hónap a nyár:
július sarjaszt, augusztus megérlel,
szeptemberben már szekerek vonulnak,
s a keréknyomban száraz levél ropog.

3.

Két éve ide bevágott a villám,
nagyanyám élt még, bénultan figyelte,
hogy a lángok mint kúsznak át a házra,
összesereglett az egész szomszédság,
húzták a harangokat és fújt a gyár,
amott pár cserép azóta is kormos.
A villámhárító fémvezetéke
most a tetőzet csúcsán acélhegyes,
egekbe felszúrt irónban végződik,
a ház mögött fut le a földélésbe.
Követem a villám útját a háztetőn.
A házak fölött képtelen iramban,
mintha gyorsított felvételen látnám,
rétegekben húznak el a felhők.
Rojtozódásukon átlátszik a
föntebbi réteg: szokatlan térhatás.
A legalsó réteg alacsonyan vonul,
belé akad a villámhárító irónjába.

4.

Az idén is két gombaszedőt vágott
agyon Batrina környékén a villám,
a harmadikat vipera marta meg,
megvakult, mivel – a nővérem szerint –
neki az volt a leggyengébbik szerve.
A Bernád utcában meg a legárvább
az idéntől Géza bácsi lett, mivel
el kellett temetni a feleségét.
Szegény, bolond volt, s nem is falubeli,
kékre meg zöldre verték a kórházban,
és állítólag megerőszakolták.
Talál egy szűk repedést az istálló
falán, és ott saját testmelegébe
fészkeli magát egy szürkéskék veréb.

5.

A Bernád utca esőben ázik,
sípol a zöld víz, szél fuvolázik,
felhők vonulnak, hold, istenek, árnyak,
szívedre nőnek megtépázott ágak,
zörög a csatorna, csattog a födém,
valaki átnéz a Batrina ködén:
apró házakat, sáros utcákat lát,
a kavicsrakáson kinnfeledt lapát.
Gyalog járok, legföljebb vonattal,
így mintha együtt utaznék a nappal,
s ballag egy sötét utcán haza apám,
senki sem látja, vaspor szárad nyakán,
durva kezével szorítja a szákot,
foszló zsebében üres zabkalászok,
éj van, fűhaján koboldkórus hangol,
hosszú pillája puhán porba karmol.

6.

Ami a kép és a szem között moccan,
a nem-én, nem-más zuhanórepülés,
csomókás fekély, fékezett zuhanás,
mintha egy madzagon röptetett madár:
legbelülről jól hallható e matt kép.
A sártömések, fészektapasztások
súlyosan-puhán esnek a házakra,
s ami az időből marad, már nem más,
szárazág-fejék, tövisből szőtt parázs,
fönnakad rajta a mozgékony kényszer,
a mindig-máshol-lét, ami a világ.
Mi megmarad, már csak őszi vázlat,
madarak: sehol, csak kitépett szárnyak,
még egy öltés, hogy áthúzzuk a testén,
fölhangolt drótként rezeg át az estén,
az idő, a holt, szárnyait kitárja.

7.

Már napok óta ugyanaz a dallam,
márványkőből a tengerparti erkély,
s átszüremlik a Capricho Catalan.
Kinéz, az ablak, látja, üvegből van,
a vetítőgép zúg, akár a tenger,
s üresen áll a tengerparti oltár.
Nyár volt, mégis e téli kép a bélyeg,
mert ismeretlen áramlás mozgatja:
én, a grófnő, a tenger és az oltár.
Áll az idő, itt mindig itt maradunk,
ezüst nyáltól csillan vékony szája,
eláraszt a tél melankóliája.

8.

Hidd el, nem olyan, ahogyan te látod,
nyugalmas, fénytelen ház ez az élet,
kezemben tartom, csak egy marék parázs,
áttűnnek egymáson az érintetlen évek.
Ahol a közép, ott vannak a szélek,
a gyökér a virág, magja a szára,
megetetem a macskát, meg a tyúkot,
idén is fölmegyünk a Batrinára.
Metsző verőfény vágja a bozótost,
szederfaágon lefejezett korpusz,
mélylila fejét csak egy pille tartja,
szálkázó homály – elmozdul a fókusz.
Szétfutó ösvényt szélárnyékból figyelsz,
öreg a test földje, rajtad van nyoma,
és belekékül a csontokba az idő,
s nem egyéb már, csak rovátkolt koponya.

(2011)