Nagypéntek - Laczkó Vass Róbert

2017. Fotó: Marosán Csaba

valék siralom tudatlan
ebül éltem úgy ugattam
hogy itt hagytál tönkreverve
másról szólt a kettőnk terve

végemérhetetlen élet
nyomorít mint végítélet
érlel évszázadok óta
borzas középkori óda

pattanásig feszült álom
nem idill volt inkább járom
szabadságra csukló törvény
örve kínoz mint a köszvény

járnék talpig becsületben
meztelen ahogy születtem
de leplemmé lett a fényed
nesszosz-inged jaj megéget

hullafoltok így teremnek
nimbuszán az isteneknek
tűzkeresztség mózes bokra
feslik fel a horizontra

zöld remények termőföldjén
szurkot könnyezik a tömjén
füstölheted szentté magad
a boldogság beleragad

foglyul ejt mint a borostyán
csak én hullok át a rostán
hogy te tündökölhess megint
szertartásosságod szerint

meg hiába szégyenültem
csalni hozzád menekülem
s ha zülöttem szerelembe
téged sirattalak benne

nálad már nem ér a reggel
telve torkig sérelemmel
sikátoros vaksötétben
suhan az árnyékod éppen

köd előtted könny utánad
nem marad más csak utálat
s az a megveszekedettség
ami tőlem elrekeszt rég

bárkit illetsz belerokkan
szomjuhodhat a pokolban
pörkölődhet bőre ronggyá
legalább egy áment mondj rá

vagy a sodrás hordja messze
kapaszkodhat ha van mersze
szalmaszáltól szalmaszálig
míg a tenyere szétmállik

s ahogy elernyed a szándék
a levegő már ajándék
önmaga mélyébe sülyed
vesztében is elkerüljed