A ketyegő fene

A magyar folklór részei a falucsúfolók. Van mese, mondóka, szólás, számolatlanul. Van köztük egyedi is, például az, ami szerint a csomafalvi székelyek olyan furfangosak, hogy egy remetei csak alig tudja rászedni őket Roll Eyes de vannak széles körben elterjedtek is, mint a "ketyegő fene" meséje. Nem ismeritek? Elmondom!

Történt egyszer, hogy egy csíki székely a vásárból hazamenet talált egy zsebórát. Nem tudta, mi lehet, de félve felvette, a tarisnyába tette, és amikor hazaért, odaadta a bírónak, hogy lám, mit talált. A bíró is csak hümmögött, végül összehívta a vének tanácsát, lássuk, mit mondnak. Tanácskoztak azok, látástól vakulásig, de mire bésetétedett, csak nem juttak dűlőre. Akkor megkérték a papot, mondana már valami okosat. A plébános meg, mikor meglátta, rögtön kimondta a szentenciát:

- Fiaim, ez nem lehet más, csak a ketyegő fene maga, jobb, ha azonmód agyonverjük.

No, nem kellett kétszer mondani, ki-ki kapta a vasvillát, cséphadarót, capinát, nagybotot, laskasiritőt, kinek mi került a keze ügyibe, s azonmód agyoncsapták, s bévették az Oltba.
Azóta es ott van a madarasi híd alatt, aki nem hiszi, járjon utána!

Én a nagyanyámtól hallottam, aki külön élvezte, hogy engem, félig-meddig csíki lévén külön csiklandoz a sztori mondanivalója. Jóval később tudtam meg, hogy a történet legismertebb változata  a rátóti bíróhoz kapcsolódik (igen, az, aki a csikótojásos mesében kotlik), de az 1920-as években népszínműben is szerepelt (Kernách Ilona: A ketyegő fityfene, Nyugat, 1928, 19. szám), még előbb előbb Jókai Mór "A magyar nép élce" című művében is szerepel, de még régebbi adat is van, a Vasárnapi Újság 1858-as számainak tanúsága szerint már évekkel azelőtt Bucsánszky Alajos is felhasználta.

De ami számunkra sokkal érdekesebb, hogy a nagyanyám meséjével szinte szó szerint megegyező változatot, amit azóta is a néprajzi szakirodalom mint e mese egyik alaptípusát mutatja be, 1916-ban, Gyergyóremetén gyűjtötte Berze Nagy János (Magyar népmesetípusok I–II., Pécs, 1957)

ketyego_fene.png

De miért is kellett a "ketyegő fenét" agyonverni? Ha utánanézünk a Magyar Néprajzi Lexikonban hogy mit is jelent a "fene", rögtön kiderül:

fene
a népi gyógyászat betegségelnevezése. A finnugor eredetű szó jelentése tisztázatlan. Mivel kezdettől gyakran szerepel a farkas jelzőjeként („... egy nagy fene sárkány” Tel. C., „a fene farkasnak szájától” Winkl. C.) vagy el kell fogadnunk a Nyelvtörténeti Szótár „ferus, efferus” jelentését, vagy föltételezni, hogy később a jelzett szó elkopott mellőle. Ennek ellentmond a szó korai, önálló használata és az összetételek (rákfene, bőrfene) második tagjaként szereplése. Megszemélyesített betegségokozó voltára ma már csak szólásokból, szitkokból következtethetünk („Vigyen el a fene” – „egye meg a fene”). A fene tisztázatlan, valószínűleg nem egységes, bőrelváltozással is járó betegség. Több fajtája ismeretes: hidegfene (a csontban van), melegfene (a végtagokat bántja), a rákfene (az ember arcát), van még lépfene (sertésbetegség). Egy 1798-ból származó feljegyzés szerint (Pápai-Páriz) a fene „kemény dagadás, de fájdalma igen nagy”, mások nyílt sebnek írják le. A leírások szerint a furunkulusok egyik fajtáját jelölték ezzel a névvel – erre utalnak azok az adatok, amelyek a pokolvarral, pokolszökéssel azonosítják. Ezt a fekélyes, gennyes sebet különféle füvek főzetével, levével (cickafark, hunyor-fű, torma, hagymáz-fű, vénusz-köldöke fű) kenegették. Fenye, pene néven és feneseb, fene pokolvar összetételben is ismert, a mai orvosi nyelvben is megtalálható a lépfene (anthrax) betegségnévben. A népi gyógyászatban a ráksebet, rákfenét helyenként farkasalmalevél főzetével gyógyítják, ezenkívül még nyers húst, kocsikenőcsöt, pipamocskot, fehér kutyaürüléket is használnak.

Ugyanitt találunk szócikket a ketyegő fenéről is:

ketyegő fene, a pityegő fene
a rátótiakra, csíki székelyekre, bőrvelyiekre, magyaregregyiekre stb. ráfogott tréfás történet, falucsúfoló. A falu határában egy úr elveszti zsebóráját. Két arra járó falusi, akik órát még soha sem láttak, veszedelmes lénynek, ketyegő fenének gondolják s botokkal összetörik. A Dunántúlról, Szatmárból és Erdélyből ismert. Nagy múltja ellenére jellegzetesen „modern” falucsúfoló mese, mely mellé idő elteltével mind több hasonló jellegű csatlakozott maradi falvakról, melyek nem ismerték a vonatot, a telegráfot, a telefont, az autót, a mosógépet stb. E rátótiádának finn, észt, litván, román, görög és flamand változatai ismeretesek. (→ még: fene)Irod. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (MNKF, 3., Bp., 1966).
Az utalás eredeti lelőhelye: Rozsályi népmesék: gyűjtötte, a bevezető tanulmányt írta és a fényképfelvételeket készítette Béres András, Akadémiai Kiadó, 1967