Portik főhadnagy

A félig-meddig ismeretlen (szégyen, gyalázat, de nem sikerült a főhadnagy teljes nevét kiderítenem, minden fellelt forrás megelégszik ennyivel, ha valaki tudja, segítsen!) hős a szabadságharc egyik legjobb sajtót kapott remetei alakja. Az erdélyi Vaskapu melletti vajszlovai csatában (1849. április 16.) a remetei Portik főhadnagy csapatának bravúros teljesítménye ihlette a szemtanú Petőfi Sándort „A székelyek” című versének a megírására és a székely vitézség jellemzésére. Íme mit ír erről az élményéről a költő a Közlöny, 1849. május 1. számában:

"Kijöttünk Erdélyből, mégpedig jó ómennel, mert első lépésünk is diadal. Vaskapun innen, Vaiszlova határőr falunál várt bennünket az ellenség. Megtámadtuk, megvertük. Veni, vidi, vici. Két zászlóalj volt ellenünk, seregünkből csak négy század (a 78. számú székely zászló-aljból) volt a tüzben, s e négy század a legalább 2000 emberből álló ellenséget, mintegy két órai harc után oly kétségbeesett futásnak lóditotta, hogy Karánsebesig meg sem állt, s onnan is még aznap tovább futott, ugyhogy tennap reggel, midőn ideértünk, a városiak fehér zászlókkal fogadtak. Az ellenség elesetteinek számát nem tudjuk bizonyosan, láttunk valami húsz agyon-lőttet s mintegy ötven vizbe fultat, kik a Tuneten keresztül akarták életöket a hegyekbe vinni. Minekünk - ami talán hihetetlen, magam sem hinném, ha jelen nem lettem volna - mégcsak sebesültünk sincs egyetlen egy sem. Két ágyujok is nálunk maradt; az egyiket négy székely a szemem láttára vette el példátlan bátorsággal. Tábornokunk ma jutalmazta meg őket érdemjellel és pénzzel, de méltók, hogy neveiket is tudja a haza: Deák Máté, Nagy József, Nagy Imre, Szabó Márton közlegények. Átaljában csak annak lehet fogalma a székely vitézségről, aki maga látja. Ezek valóban csodagyermekek, mert nagy részök jóformán gyermek még. Nyugodt bátorsággal, mondhatni kimért lépésekkel haladnak a csatában előre folyvást biztosan, mint a réten a kaszások, s még énekelnek, mikor már ropognak fegyvereik. A lövöldözést hamar megunják, szuronyt szegeznek, s rohannak, és velök rohan az enyészet; az ellenségnek nem marad más, mint futni vagy meghalni. [...]"

Karánsebes, ápr. 17. 1849.