Az orvos át kell adja magát a közösségnek

Mintha olvasmányaimból lépett volna elő. Letűnőben lévő korok orvosa, aki, ha hívják, éjjel háromkor kel, veszi orvosi táskáját, és indul oda, ahol szükség van rá.

Nem számolja, hogy ez hány kreditpontot ér, mennyit fizet érte a pénztár, nem gondolkodik azon, hogy kell-e éjszakai ügyeleti vonal, ő teszi a dolgát. És amellett, hogy gyógyít, népnevelő, közösségi élet-szervező, döntéshozó. Fölvállalta mindazokat a szerepeket, amelyeket a hagyományos faluközösségbe kerülő értelmiséginek föl kellett vállalnia. Kölcsönösen hatottak egymásra: éppoly nagymértékben befolyásolta a község, a közösség életét, mint az az övét. Mintha egy régmúlt korból mementóként maradt volna velünk, mutatva, hogy így is lehet szeretni egy közösséget, szeretni a hivatást, szeretni az életet. Ő dr. Asztalos László főorvos, akinek teljes orvosi pályafutása Gyergyóremetéhez kötődik. És bár már 16 éve nyugdíjas, ma is aktívan dolgozik, immár harmadik helyi tanácsosi mandátumát tölti, és rendelőjének váróterme minden délelőtt megtelik betegeivel.

– Manapság az értelmiségi ember menekül a faluból. Még kisvárosba is nehéz orvost csábítani, nemhogy falura. Ezzel szemben Ön 51. éve tevékenykedik Gyergyóremetén. Miért?

– Tény, hogy manapság az értelmiségi – és nemcsak az értelmiségi, hanem egyáltalán a mai emberek – sietnek el hazulról. Igazából nekem sem volt Remete a hazám, mert Sepsiszentgyörgyön születtem, Sepsikőröspatakon laktak szüleim, onnan kerültem az orvosi egyetemre. Mikor egyetemistaként utazgattunk vonattal Sepsiszentgyörgy és Marosvásárhely között, Gyergyó környékén mindig megfagytunk. Emiatt állandóan azért imádkoztam a vonaton, hogy mentsen meg az Isten engem ettől a vidéktől, akárhová kerüljek majd orvosnak, csak Gyergyó környékére ne. Hát ezek után kerültem Gyergyóremetére 1959. október 15-én. Azzal a szándékkal foglaltam el ezt a helyet, hogy egy-két évet itt eltöltök, majd föltétlenül ideggyógyász szakorvosi pályára állok.
Mikor idejöttem, a faluban nem volt rajtam kívül orvos. Orvoslakás nem volt, kovártélyban laktam egy kis szobában, méghozzá a feleségemmel, mert én siettem megnősülni már az egyetemi évek alatt. A negyedévet az egyetemen már úgy kezdtem mint nős ember, és milyen jó, hogy ez így alakult.

– Az egy-két év, amennyit tervezett, jól kinyúlt, hiszen tavaly volt 50 éve, hogy Remete gyógyító embere. És ha jól tudom, pályafutása alatt lett volna néhányszor lehetősége elmenni a faluból.

– Melyik orvosnak nincs lehetősége? Nekem, azt hiszem, a családom volt az egyik fő visszatartó erő, hiszen a gyerekeim egymás után jöttek a világra. Mire a három gyermek megszületett, és a kicsi is már nőtt egy cseppet, azon kaptam magam, hogy tíz éve Remetén gyógyítok. Így két lehetőségem volt: elmegyek, de akkor a családomtól távol leszek, mert őket itt kellett volna hagynom három évig, amíg szakosodom, vagy itt maradok. Én az utóbbit választottam.
A másik ok, amiért maradtam, talán az volt, hogy megragadott Remete népének elhagyatottsága, rossz egészségi állapota, és az, hogy mennyire rá voltak szorulva az orvos segítségére. Akkor Remetén 220-240 újszülött született egy évben. Sok-sok éven keresztül ilyen magas volt a születési arányszám. Volt akkor egy tízágyas szülőotthon a faluban. Egyszer csak szóltak, hogy doktor úr, tessék jönni, mert szülő asszony van. Hová? – kérdeztem. Hát a szülőotthonba – mondták. El tetszik képzelni egy fiatal orvost, aki akkor jött az egyetemről, látott két szülést életében, de nem vezetett le egyet sem, mert az egyetemen csak bemutatták, néztük és tátottuk a szánkat. Ezek után odakerülök, hogy én vagyok egy szülésnél a tótumfaktum.
Amíg a szülőotthonokat Ceauşescu bezáratta, körülbelül 2500 szülést vezettem le. Úgyhogy, a jelenleg szülő remetei édesanyák nagy többségét én segítettem a világra. Ezzel, szinte mint egy ragadállyal, idekötődtem. Soha életemben nem volt olyan érzésem, hogy most én el kell innen menjek. Soha.

– Manapság már nem az az orvos-személyiség, nem az az orvos-attitűd a jellemző, amelyet Ön képvisel. Ma már az orvoslás is gazdasági keretek közé szorult, az egészségügyi rendszer gazdasági elveken alapul, folyton pénzről beszélünk, mi mit ér, mi mennyibe kerül, miért mennyit fizet a biztosító, mit érdemes, mit jövedelmező megtenni, és rengeteget változtak a diagnosztikai módszerek is. Ön, aki még a régifajta orvosi mentalitással él és dolgozik, meg tudja találni helyét ebben a rendszerben?

– Biztos vagyok benne, hogy a mai orvosok, a fiatal kollégák még csak formájában sem fogják tudni csinálni mindazt, amit én, és az én generációm csinált. Igazából már a képzésüknél elkezdődik a baj, ezt tudom az orvostanhallgatóktól, akik közül sokan gyakornokoskodnak az én rendelőmben. Mondják néha, hogy ők ilyesmit még nem is láttak. Tényleg elmentünk egy irányba, mondhatom, a gépesített, embertelenített orvosi gyakorlat irányába. Nem az a fontos, hogy a beteget megvizsgáljam, hanem az, hogy meg van-e echózva, vannak-e laboratóriumi vizsgálatai, hogy mit mutat a röntgen, kérem szépen, és kész. Egy nagyon kedves kollégám, a ditrói Puskás Károly belgyógyász főorvos mondja, tartja és éli, hogy minden laboratóriumi vizsgálatot vagy minden paraklinikai vizsgálatot kiegészítésként kell használni a kórisme felállításához, és nem azokból kell diagnózist felállítani akár anélkül, hogy a beteget megnéztük volna. Érdekes.
Én, miután elmentem nyugdíjba, 1994-ben magánrendelőt nyitottam, hogy hátha még pár évet tudok dolgozni, és mint nyugdíjas legyen elfoglaltságom. Azóta eltelt 16 év, szinte meg vagyok torpanva, hogy miként is tudtam immár 51 évet dolgozni. Meg kell köszönjem a Fennvalónak, és talán az elődeim genetikai kódjának, hogy megmaradt az egészségem. Érdekes dolog ez. Persze, az egészség megőrzéséhez valamelyest mi magunk is hozzá tudunk járulni, de hát mint zenész, és mint mulatni tudó és vágyó ember, én nem voltam soha olyan makulátlan, hogy ne rúgtam volna ki a hámból.

– Apropó mulatás, zene. Remetén annak is megtalálta a módját, pontosabban megteremtette a feltételét, hogy hobbijának hódolhasson.

– A legnagyobb hobbim a zene, a hegedű volt. Négy hónappal azután, hogy Remetére érkeztem orvosként, már megvolt a vonószenekar a faluban, amelyet én vezetettem. Sosem voltam olyan fáradt a munkától, hogy ne tudjak elmenni egy-két órát zenélni.

– Régi vágya volt, hogy vonószenekart hozzon létre?

– Nem is mertem rágondolni, hogy ezt itt meg tudom valósítani. Már középiskolás koromban diákzenekart vezettem két éven át. Ez idő alatt 42 lakodalmat muzsikáltunk végig. Innen indulva volt egy dédelgetett álmom, hogy de jó volna, ha valahol egyetem után is tudnék egy zenekarral játszani. És így alakult. Idejöttem Remetére, ahol egy szombaton volt 4-5 lakodalom, és mindegyikben helyi zenészek zenéltek. Egyszerű emberek, akik a maguk módján muzsikáltak. Ekkor én összehívtam őket és megkérdeztem: jönnétek zenélni? Igen. Na, ha igen, akkor gyertek és próbáljuk meg. A ditrói Petres Ignác tanító bácsi, nyugodjék, nagy zenész volt. Ő volt a szakmai támogatónk. Mondta nekem, Lacikám, fiam, ne búsulj, mert ezeket úgy megtanítjuk zenélni, ahogy kell. Ezek után már nem volt egy perc szabadidőm, amikor gondolkodni tudtam volna azon, hogy hová, merre menjek el Remetéről.

– Említette, hogy megfogta Remete népének elmaradt egészségi állapota. Ez a felismerés késztette arra, hogy egészségnevelő, népnevelő tevékenységbe is fogjon?

– Igen. Tragédia volt az, amit találtam, amikor frissen végzett orvosként megérkeztem Remetére. Mit mondjak: magas volt az analfabéták száma is – csak vissza kell gondolni az ötven évvel ezelőtti állapotokra –, és voltak olyan emberek a falunak egyes részein, akik életükben nem jártak a falu határán kívül. Tehát ennyire elmaradottak voltak. Láttam, hogy föltétlenül szükség van a népnevelésre. Egészségnevelési tanfolyamot szerveztem, órákat tartottam, és ennek megvolt a nagyon nagy haszna. Nekem az az egyéni meglátásom, hogy egy orvos, abban a közösségben, ahol él, át kell adja magát annak a közösségnek. És akkor soha életében nem stresszes, amikor dolgozik, nem fárad bele a munkájába, és az emberek meg is becsülik, tisztelik. És ez az érzelem kölcsönössé válik, végigvonul az orvos életén.

– Az emberek megbecsülésén, tiszteletén túl jó néhány kitüntetésben is része volt. Ha jól emlékszem, 2005-ben kapott Életmű-díjat a megyei orvosi kollégium javaslatára Hargita Megye Tanácsától, tavaly, az ötvenéves orvosi pályafutása tiszteletére itt, Remetén vehetett át kitüntetést. Mit jelentenek ezek a kitüntetések? Fontosak?

– Nagyon fontosak. Az orvos munkáját nem hirdetőoszlopon hirdetik, hanem szájról szájra jár az orvos híre. Nagyon büszke vagyok a 2005-ös Életmű-díjra, amelyet a megyei tanácstól kaptam, mert úgy érzem, hogy ezáltal a munkámra a kollégáim is igent mondtak, nemcsak az emberek, akiket gyógyítottam. Számomra ez a kitüntetés nagy érték.

– Az Ön remetei orvosi praxisában igen jelentős helyet foglalt el az egykori gyógyfürdő működtetése. Mesélne arról, miként született meg annak idején az a fürdő, milyen volt, mikor élte virágkorát?

– Mondok egy érdekességet. Én általános orvos vagyok. Tehát nem szemész, nem fül-orr-gégész, nem belgyógyász. Általános orvos vagyok. Kérdés az, hogy egy általános orvosnak mi tartozik a munkakörébe, mi az ő feladata tulajdonképpen? Erre azt mondja az egyszerű szóhasználat, hogy általános. Tehát minden, amit meg tudsz csinálni. És amit nem tudsz megcsinálni, tanuld meg.
Az előbb elmeséltem, hogy szülész lettem, ha akartam, ha nem. És így lettem balneológus is. Az egykori gyergyói nyugdíjas önsegélyző pénztár vezetője, Csibi István, miután megismertük egymást és összebarátkoztunk, kezdeményezte, hogy a régi borvízgödör helyén hozzunk létre egy fürdőt. Volt az önsegítő pénztárnak pénze, a meglévő infrastruktúrát a tanács átadta nekik, és ők építették fel a 14 kádas fürdőt. Persze, már az építésnél sok tanácsot kellett adjak, tehát meg kellett tanulnom a balneológiát. Mikor kész lett a fürdő, egyértelmű volt, hogy a körorvos kell ellássa, vezesse, hiszen ide balneológust nem küldtek.
Naponta 140-160-200 kád vizet csináltunk. A környékről ide jártak fürödni az emberek, naponta háromszor járt ki a busz Gyergyószentmiklósról. Nagyon kedvező, nagyszerű hatású fürdő volt az. Elsősorban szív- és érrendszeri betegségek – magas vérnyomás, visszér, érszűkület, szívkoszorúér-meszesedés – gyógyítására volt alkalmas. Hasonló a terápia a borszéki, tusnádfürdői, kovásznai terápiához, mert ezek a vizek geológiailag rokonok egymással.
Most teljesen meg van rongálódva a fürdő. A változások után egészen tönkrement. Remélem, lesz majd reneszánsza, gyönyörű nagy fürdőtelep épül a helyébe. Fog még Ön hallani erről, ebben reménykedem.

Forró-Erős Gyöngyi , Hargita Népe, 2010. március 11.