író, a Magyar Írószövetség elnöke

(Gyergyóremete, 1915. április 1.-Budapest, 1993. május 24.)

Írói pályáját versekkel kezdte az 1930-as évek közepén, két verseskötete is megjelent: 1937-ben a Tájkép, elöl guggolva én, majd 1942-ben a Zöld levél árnyéka. A versek még sokáig kísérik pályáján, 1945 után is jelentkezik költői művel (Ének a termelőszövetkezetekről, 1950). Ami azonban egész munkássága szempontjából sokkal fontosabb, hogy a versírással párhuzamosan foglalkozik prózával is. Az 1930-as években írt novelláiból már a későbbi, tapasztalt prózaíróra is következtethetünk.

Erdélyi ifjúsága, a diákoskodás a kolozsvári egyetem közgazdasági karán, Asztalos Istvánnal, Bözödi Györggyel, Jékely Zoltánnal, Kiss Jenővel, Szabédi Lászlóval közös irodalmi fellépése (a Termés 1943-as őszi és téli kötetében), bekapcsolódása az antihitlerista ellenállásba, sokoldalú életismerete és mind népi, mind nemzetközi felelősségérzete a II. világháborút követő magyarországi pályaívén is az együttélés erkölcsét tette posztulátummá. 1945 után pályája Magyarországon bontakozott ki. Itt keletkezett művei közül a Hideg napok c. dokumentumregény (Bp. 1964) az 1942-es újvidéki tömegmészárlást idézi fel. A megfilmesítő – szintén erdélyi számazású – Kovács András a "személyes felelősség drámájá"-nak nevezte a regényt, mely Zile geroase c. alatt románul is megjelent Sever Noran fordításában Bukarestben (1967). A hazai magyar kiadás elé (Tanulók Könyvtára, 1970) Aszódy János írt előszót. Parázna szobrok c. munkája (Bp. 1975) ugyancsak a II. világháborút idéző s a történelmi felelősséget kutató regény.