József Attila-díjas írónk egyik nyilatkozatában írói elveiről így vallott. „A világ megváltoztatásához úgy akarok hozzájárulni, hogy tanúvallomásommal könnyítsék felelősségemen, s gyógyulásommal igyekszem könnyebbé tenni minden lelkiismeretet, mely szavamra figyel”. Az író a kor nagy témájának tekinti mindazt, ami a második világháború és az azt követő korszakban történt és véleménye szerint ezekről úgy kell írni, hogy érdekeltsége szerint kit-kit más-más módon, de szíven találjon, vagy megrendítsen.
Cseres Tibor 1915-ben született Gyergyóremetén. Közgazdasági tanulmányokat végzett a kolozsvári egyetemen, majd újságírói és lapszerkesztői gyakorlatot folytat. A felszabadulás előtt két verseskönyvvel jelentkezett az irodalomban: „Tájkép, elől guggolva én” és a „Zöld levél árnyéka” című kötetekkel, de természetesen már ekkor is írt elbeszéléseket. Ezek egy része az 1952-ben kiadott „Tél és nyár” című kötetben jelent meg. A cím a magyar parasztság nyomorúságos múltjáról, „teléről”, és ígéretes. egyre jobban kiteljesedő jövőjéről, „nyaráról” vall.
A „Tűz Hódréten”, a „Térdigérő tenger”, a „Herebáró”, a „Halálos vétek”, majd a legismertebb a „Pesti háztetők” című regényei (ez utóbbiból a mai fiatalság magatartását boncolgató sikeres filmet is készítettek), valamint a „Fergeteg fia”, a ’’Különféle szerelmek”, az „Idegen ágyon” és a „Várakozó özvegyek” című elbeszéléskötetei jó szemű és tollú íróra vallanak, de velük kapcsolatban helytállónak érezzük az írói önvallomását, mely szerint életére úgy készült: elsajátított két-három mesterséget is, hogy „könnyű szívvel kihátrálhasson az irodalomból”, ha nem sikerült valami olyant alkotnia, amely kiemelkedően meghatározza helyét és rangját az irodalmi életben. Ezek a művek — kétségbevonhatatlan érdemük mellett — magukon hordják a kor hibáit is, s csak a langyos siker örömével jutalmazták az írót.
Az első olyan műve, amellyel a közvélemény hangos, olykor haragos, de mindenképpen önvizsgálatra késztető reagálását kiváltotta a „Hideg napok” című regénye és a belőle készült film volt. Ez a mű nem csupán a fasizmus lealjasító, elembertelenítő hatását tárja fel, nemcsak az 1942-es szégyenteljes újvidéki mészárlásnak adja három napba sűrített kegyetlenül megrázó történetét. Megdöbbent azzal is. hogy hiteles lélekrajzban mutatja meg miként lehet, válhat az ember az embernek legkegyetlenebb farkasává. A viták azért lángoltak fel szokatlan erősséggel a mű körül, mert nemcsak nemzeti önbecsülésünk megsértését látták benne sokan, hanem azért is, mert a szégyenteljes valóságot négy olyan szereplő tudatán szűri át újra az író, akik maguk nem követtek el semmi olyat, amiért a világi törvények szerint felelősségre vonhatók lennének — csak jelen voltak. Vétkük csupán az, ahogyan gondolkoznak arról a három napról, négy esztendő múltán a népbíróság ítéletére várva. Űjabb műveiben (Ember fia és farkasa. Búcsú nélkül) is, elsősorban azzal a problémával foglalkozik: lehet-e ellenállni, vagy szükségszerűen együtt kellett-e üvölteni a farkasokkal? A „Búcsú nélkül” c. kisregény hősei elbuknak, de már ott fogalmazódik a diadalmas gondolat: ha tragédiák árán is, de mégis csak az emberiesség győz a fasizmus felett. Ennek a diadalmaskodó gondolatnak a megfogalmazása Cseres Tibor 1968-ban megjelent regénye a „Bizonytalan század”.
A regény cselekménye 1944. őszén, pontosabban a Horthy- proklamáció napjától, október 15-től — 1945. május 9-ig játszódik le. Főhőse: János, tartalékos főhadnagy ama kevesek közé tartozik, akik a proklamáció után szembeszálltak a németekkel, majd a hatalmat átvevő nyilasokkal is. A tanítóból lett főhadnagy olyan ember, aki ellentétben a legtöbb parancsnokkal, akik nem törődtek vele, mi van embereik fejében, arra törekedett, hogy katonái mindent pontosan tudjanak. Ez a magatartás, valamint haladó, demokratikus gondolkodása, megteremtik számára a bizalom légkörét. Ellenállásuk előbb „csak” olyan akciókban nyilvánul meg, mint a század két halálraítélt katonaszökevényének megmentése a nyilvános kivégzés alól. Később azonban azt figyelhetjük már izgalommal. hogy miként kovácsolódik ez a „bizonytalan század” széthulló erőivel nem minden aggály nélkül a németellenes harc egységévé.
A proklamáció utáni ellenállásuk miatt a német és nyilas vezetés súlyos büntetéssel sújtja a „lázadókat”, megtizedelik őket, majd a tiszai front legveszélyesebb szakaszára vezényelik, hogy az értelmetlen végső harcban felmorzsolódjanak. Számukra nem lenne más út, csak a halál, de az időközben ugyancsak halálraítélt főhadnagy, immár őrnaggyá „előlépve” megmenti a századot. Kalandos, s nem minden veszély nélküli manőverezés után századát Budapestre vezeti, ahol előbb illegális tétlenségben élnek, majd később több ellenállási akcióban is részt vesznek.
Rongálják a német hadiberendezéseket, zsidókat mentenek meg a nyilasok karmaiból, majd kapcsolatot teremtenek más katonai alakulatokkal is, és megalakítják a Budai önkéntes Zászlóaljat. A Vörös Hadsereg oldalán részt vesznek a magyar becsület védelmében. Az egységbe kovácsolódott század emberei nagyon „emberien” gondolkodnak erről az önként vállalt harcról. Amikor egyik társuk halála felett elmélkednek, fevetődik bennük, „az a baj, hogy csak egy életünk van” — ha kettő lenne, nem esne olyan nehezen az áldozat.
„A behúnyt szemét is rongálja a fény, az álomban elviselt félelmek is koptatják a lelket. Mit tudja, aki nem volt ott, mikor az ég zengett?” — kérdi az író. Mit tudja az, milyen érzés volt a tanító úrnak odaállni a vésztői asszonyok elé, akik számonkérik tőle elvesztett urukat? Ha nem vállalják az önkéntes harcot, megmaradnak! Hogy tehetett ilyet az a főhadnagy úr, aki nekik szeretve tisztelt tanítójuk is?! „És Jánosnak végig kell hallgatnia az emberek életét, az özvegyek tépődését. tűrnie az átkokat, s ezt a szívet szaggató közös szenvedést, ezt a zokogással meg-megújuló hajtépő gyászt. Ezzel és ennyivel tartozik ő is a halottaknak, és tartoznak az asszonyok is halott férjüknek”. Aztán megnyugosznak, átértik az igazságot, könnyeik üvegjén át is látják, hogy a főhadnagy úr sem tehetett másként, hiszen nem ő választotta ki a holtakat.
A lebilincselően izgalmas történetet kedvessé teszi az író stílusa, a népi gondolkodást tükröző, ternjpszetes egyszerűségű gondolkodása és az a tiszta szépségű szerelem is, amelynek története a háborús eseményekkel párhuzamosan bontakozik ki a regényben.
Felszabadulásunk történetében sokszor merül fel az író által ebben a könyvben is megfogalmazott kérdés: hányféle magyar van? Jól eső érzés tudni és ebben a jól pergő cselekményű regényben is olvasni: nemcsak fasiszták, nemcsak tétlenül szenvedőkből állt a magyarság. Voltak igazak is, felszabadulásunkért aktívan kiállók, akiknek múlhatatlan bátorságát dicséri Cseres Tibor szép könye is.
Csukly László
NÓGRÁD — 1969. október 26-, vasárnap
