Ovációval ünnepelte a párizsi közönség a Bastille Operában a gyergyóremetei születésű Molnár Leventét, aki a Figaro házassága című Mozart-opera Almaviva grófjának szerepében debütált a világ egyik legjelentősebb dalszínházában.

Mintha olvasmányaimból lépett volna elő. Letűnőben lévő korok orvosa, aki, ha hívják, éjjel háromkor kel, veszi orvosi táskáját, és indul oda, ahol szükség van rá.

Nem számolja, hogy ez hány kreditpontot ér, mennyit fizet érte a pénztár, nem gondolkodik azon, hogy kell-e éjszakai ügyeleti vonal, ő teszi a dolgát. És amellett, hogy gyógyít, népnevelő, közösségi élet-szervező, döntéshozó. Fölvállalta mindazokat a szerepeket, amelyeket a hagyományos faluközösségbe kerülő értelmiséginek föl kellett vállalnia. Kölcsönösen hatottak egymásra: éppoly nagymértékben befolyásolta a község, a közösség életét, mint az az övét. Mintha egy régmúlt korból mementóként maradt volna velünk, mutatva, hogy így is lehet szeretni egy közösséget, szeretni a hivatást, szeretni az életet. Ő dr. Asztalos László főorvos, akinek teljes orvosi pályafutása Gyergyóremetéhez kötődik. És bár már 16 éve nyugdíjas, ma is aktívan dolgozik, immár harmadik helyi tanácsosi mandátumát tölti, és rendelőjének váróterme minden délelőtt megtelik betegeivel.

(interjú Balázs Bécsi Attilával)

– 1982-ben végzett a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium elődjének számító Matematika–Fizika Líceumban. Meghazudtolva középiskolája akkori nevét, Ön történelem szakos tanár lett.

– Valójában már Gyergyóremetén, ötödik osztályos koromban eldöntöttem, hogy történelemtanár leszek. Mincsor (Bakos) Júlia magyartanárnő tanította nagyon érzékletesen és hangulatosan a világtörténelmet. Utána Garda Dezső tanár úr mutatta meg, mit jelent igényesen, saját történelmünk és helytörténetünk értékeire figyelve szeretni ezt a tantárgyat.

Ellentmondások és modern népvándorlások korát éljük. Mert ugye, nem is volt olyan régen az az idő, amikor hegyi kaszálóikra költöztek ki a családok.

Távol volt a birtok a háztól, hát kalyibát építettek a fenyvesbe. Aztán a kaszáslakot bővíttették, „nyaralóvá” lépett elő, ahol egész nyáron „kaszafürdőztek” a gazdálkodók. Később lemondtak a kétlakiságról, kiköltöztek, onnan jártak be néhanapján a legközelebbi településre, városba. Jócskán beleszólt a kollektivizálás, államosítás is abba, hogy a hegyről az emberek újra beköltöztek a falvakba, városokba. Most pedig mit látunk? Aki teheti, maga mögött hagyja a várost, s birtokot vásárol a csendes kis tanyákon, iramodva a zaj és zsúfoltság elől. A csendnek viszont ára van. Néhol oly elemi, mint az ivóvíz hiánya.

A tanyák őshonos lakói csak figyelik az új szomszédokat, s immár ők is méltatlankodnak, milyen jó lenne, ha nem kellene továbbvándorolni, nem ők mennének a kényelem után, hanem a „luxus” kopogtatna ajtajukon.

Eszenyőben járunk, a Remete községhez tartozó, mégis több kilométernyi távolságra eső békés világban. Négy-ötösével csoportosulnak itt a házak, közöttük széles kaszálók, mezőgazdasági területek. Az utak sárosabbnál sárosabbak, ha esik, itt nyáron is lehet isánkodni a latyakban. A varázs azonban ennél erősebb. Mondta is egy elszármazott, ide kívánkozik vissza; zsindelyes házról álmodik, udvarán gémes kútról, a lakban pedig plazmatévéről. Televíziót vehet, vihet, a kútásás viszont sokba kerül majd neki. Remete nagy részén már építik a víz- és szennyvízhálózatot, olyan víztisztító állomást rittyentettek, hogy hét határban nincs párja, Eszenyőben viszont patakra kell menni a vederrel, s bizony, ha sűrű a lé, felfőzve föle lesz a szomjoltónak.
Góga Rózsika néni őshonos itt; csendben szemléli, mint szaporodnak a szomszédok, költöznek vissza az elszármazottak utódai. Büszkén mutogatja nagyapjától örökölt vízimalmát, melyet saját erőből újított fel. Szövőszéke hozta meg a javítás árát, csodás kelmék, gyapjútakarók születnek az osztováta és asszonyság együttműködéséből. „Álmomban megjelent egy fehérszakállas öregember. Nem tudom, ki volt, nem ajánlotta be magát, de azt mondta, hetvenhárom évesen fogok meghalni. Addig még két évem van, kihasználom, szeretek dolgozni. Na de ha mégsem jönne két esztendő után értem az öreg, székely ruhát szövök magamnak, úgy ünnepelek” – mondja derűsen Rózsika néni. Megtudjuk tőle, régen a szegényebb lányoknak piros-fekete volt a népviselete, a gazdagabbja barnát, kéket is beleszövetett a szoknyába.
Hát ő is szőne barnát is, kéket is a piros-feketéhez, nemcsak az álom hamissága esetén, hanem akkor is, ha lenne ivóvíz. Nem a házban, csapon folydogálóra vágyik, csak egy kútra a közelben, ahonnan vederrel hordhatná a feletlent, nem kellene folyton lesni, milyen állatkák laknak a szálladékban.

Sétálunk Eszenyőben, ott, hol hajdan a Lázár jobbágyok fűrészmalmai sorakoztak, s a víz ereje őrölte a búzát, törte a kását, ványolta a posztót, adta a megélhetést. Benézünk egy családhoz, ahol három generáció él együtt: Kicsibükkből, a szintén Remetéhez tartozó, de tizenegy kilométernyi távolságra lévő tanyáról költözött ide az anyós, Csík környékéről jött a menyecske, az unokák pedig innen járnak be naponta a remetei iskolába. Az idős nénit a megszokás, a fiatalokat a felelősség tartja itt. Másokat viszont Eszenyő vonzereje tántorít el a lakhelycserétől. A szomszédban toldják az ősi házat, kisbaba születését várják. Olyan család is van, amelynek férfi tagja Moldvából költözött ide, miután innen származó élete társával évekig kóstolgatták a Magyarországon sült kenyeret. Nagy volt az asszony honvágya, a férfit pedig a csend csábította.

Jön a tél, nem a sárral, a hóval kell megbirkózniuk a tanyavilág lakóinak. Isten mindig ád valakit, aki a nagy hóban ösvényt verjen… legtöbbször az iskolába indulók kicsik. Aztán ha dolguk van, azon az ösvényen mennek be a községbe, és jönnek haza dolguk végeztével az eszenyőiek. Panasz nincs, csak kérésüket hallatják, s Rózsika néni rangidősként tolmácsolja: mondják meg, ha Remetén, a polgármesternél járnak, hogy ne feledkezzen meg rólunk, út is kellene, leginkább pedig víz, de nagyon.

Az üzenetet továbbadtuk, válasz is van Laczkó-Albert Elemér polgármester részéről: nincsenek elfelejtve. Gondjaikat megoldják.
Kezdheti szőni hát Rózsika néni a székely ruháját. Indítsa piros-feketével… de készítse ám elő a barna és kék fonalat is, legyen kéznél, ha az ígért „gazdagság” vize becseppen.

Hargita Népe, Balázs Katalin
2008.10.28.