és a Szilágyságban keres új családi tűzhelyet
(Marosvásárhely, március 23.) Mióta a kisebbségi sorsra jutott erdélyi magyarság talpa alatt megingott a föld és feje felett beborult az ég, azóta sok-sok vándorbotot faragtak a Székelyföldön. Az Olt, Maros, Küküllők és a Nyárádmentéről, a Hargita- és a Bekecs aljáról sok székely gazda kerekedett föl, hogy az óceántuli Újvilágban új hazát és új otthont szerezzen magának.
Kanada, Brazilia és Argentina lidércfénnyel megvilágított földje azóta be şok hányatott életnek lett a temetője.
Bármennyire elszomorító jelenség is a szülőföldnek bizonyos okok által kikényszerített elhagyása, mégis kevésbé fájó az a kivándorlási mozgalomra, mely Geyrgyóremetén született s amely az amerikai kivándorlás helyett jobbnak látja az áttelepedést: Gyergyó sivár földjéről a Szilágyság búzatermő rónájára.
Ezideig tíz család telepedett át Gyergyoremetéről a szilágymegyei Érmindszent községbe.
Hét család nehány hónappal előbb költözött át, három család pedig csak most indult útnak. Rokonok, jóbarátok és ismerősök, székely értelemben nevezett sógorok és komák nagy sokasága kisérte el őket a ditrói állomásig, ahonnan az elindulás történt. A nők és férfiak, öregek, ifjak és gyermekek zsongó tömege úgy festett a még sötétben szunnyadozó kis állomás épülete körül, mint az éjjeli nyugalmában megzavart hangyaboly.
A vonat már messzire járt Gyergyótól, mikor virradni kezdett. A huszonegy tagú kivándorló csapatból csak három családfő volt ébren, a többiek szenderegtek, a két legfiatalabb utas, paplanba göngyölt, alig féléves csecsemő, honnan is tudta volna, hogy nem a bölcső, hanem a vonat ringatja őket. A három férfi közül Bakos Ferenc volt a beszédesebb. Szemeiben a visszatartott könnycsepp mellett ott égett a reménykedés tüze.
— Bizony nehéz volt odahagyni a szülőfalunkat, — sóhajtja, — de kénytelenek voltunk megtenni, mert sehogyan sem tudtunk már élni, mióta az erdőket kitermelték, egy krajcár keresethez sem lehetett hozzájutni. A birtokunk sem termett annyit, hogy a sokféle adó mellett a mindennapi kenyerünk is meglegyen. Pedig hármunknak összesen volt vagy hetven hold földünk. Eladtuk az egészet s Szilágymegyében, egy kicsi faluban, Érmindszenten, özv. Kovács Endrénétől vettünk helyébe másikat, igaz, hogy csak vagy harminc holdat, de az aztán jó termőföld. Ha szerencsésen megérkezünk oda s ha az Isten megsegít, 3—4 nap múlva már a régi, remetei házunkban lakunk, mert úgy csináltuk a dolgot, hogy Érmindszenten csak üres telket vettünk.
A remetei házunkat szétszedtük, vasútra raktuk s eddig már meg is érkezett oda.
Mi székely emberek értünk az ácsmesterséghez is és saját magunk, nagyobb költség nélkül újra felrakjuk a házat s akkor szinte nem is érezzük úgy, hogy idegenbe szakadtunk.
Vállásunkat, fajunkat és nyelvünket azért ott sem hagyjuk el, s ha ezek a gyermekek felnőnek és családot alapítanak, — hiszen minden családban van öt-hat darab — s ha még hazulról is mind kijönnek utánunk, akik akarnak, még húsz esztendő sem kell és kicsi Gyergyóremetét csinálunk a kicsi Érmindszentből.
Vásárhelyre értünk. A vonat tovább futott velük s azóta már talán nekifogtak a régi családi hajlék felépítéséhez, melynek kapufejfájára rá lehetne festeni a nevek átváltoztatásával egyik alcsiki községnek tulajdonított ezt a tréfás feliratot:
„Ezen gyergyóremetei ház épült itt helyben Érmindszent községben...“
Keleti Ujság, 1931. március (14. évfolyam, 49-73. szám)1931-03-25 / 68. szám
