A Kereszthegyre jártunk évente többször is, főleg az őszi időben a tűzifát hazahozni onnan, a kereszthegyi erdőből. S mindig ott mentünk el egy kőhalom mellett, amit édesapám az Örmény temetőnek mondott. S mikor elment mellette, akkor mindig egy követ odadobott a már nagy kőhalomra s imádkozta a megszokott halottakért való imádságot: Adj Uram örök nyugalmat néki és örök világosság fényeskedjék neki.
A kőhalom akkor olyan két méternyi magasságú volt. Kereszt nem volt rajta.
A gyilkosság egy csorgó mellett történt, amit azóta is Vérescsorgónak neveznek. Ott mentünk el a csorgó mellett s nem egyszer a szomjunkat oltottuk annak vízéből.
Attól lefele volt a nagy kincstári erdő, le egészen a messze Laposnyáig. A hatalmas nagy terület az államé volt. A falusiak úgy nevezték, hogy kincstári erdő.
Oda is némelykor bemerészkedtünk egy-egy szál száraz fenyőért amikor úgy érezte édesapám, hogy nincs közel erdész. Mert a kincstárnak két erdésze volt, akik állandóan őrizték az erdőt.
A gyilkosoknak a tettére azután fény derült -ahogy édesapám mondta- mert az egyiknek a lánya Szászrégenben szolgált s ott álmából felriadt s akkor megkérdezték tőle, hogy mi van, s ő valamit elárult.
Aztán a gyilkosokat megbüntették.
A Vérescsorgó az út martjában van, a víz az út alatt folyik át.
